Azt hiszem, ezt elhittem....

Hát, hello, világ.... :c
Előző blogban azt írtam, jön le Sápi? Vissza az egészet. Nem jön el.
Az ok, hogy neki röpke kilenc ezer lenne az út két napra. Megértem, igaza van tényleg, hiszen év közben tényleg többször lejöhet kilencvenessel. De... akkor is. Ez tartotta bennem a lelket. Eddig nem vágtam magam? Hehe, itt az alkalom a régi jó szokást visszahozni. Nincs értelme abbahagynom. Eddig csak miatta nem csináltam, de innentől felesleges törnöm magam, hogy megfeleljek. Nincs itt, nem látja, és amiről nem tud, nem fáj neki. Ennyi.
Amúgy a mai napom kurva jó volt. Katával bent voltunk Pécsen, egy csomó cuccot vásároltam *w* És lehet, hogy most épp potyognak a könnyeim, de ettől eltekintve elégedett vagyok a mai nappal azt a kis dolgot leszámítva. Bár... talán túl sokáig volt jó kedvem, és emiatt ütött be a mennykő. Nekem nem szabad sokáig boldognak lennem, de komolyan, mert minden mosolyért ezer könnycseppel fizetek.
Komolyan, nem értem a sorsot. Már azóta ezt vártam, hogy eljöttem tőle. Már csak egy nap lett volna vissza... és mégsem. Na mindegy. Megvagyok én egyedül is, tényleg. Majd ölelgetem Fluffyt, és gyakrabban fújom be a parfümjével.
És ezt most komolyan el akarom hitetni? Hogy rendben leszek? Komolyan, már kezdtem kételkedni benne, hogy emo vagyok-e még lelkileg... hát itt a válasz. Naná. Az, hogy egy ideig boldog vagyok, nem jelenti, hogy leküzdöttem a depressziómat. Hard emo, hello.
Nem érdekel, kinek nem tetszik. Valahányszor végigvonulok a városon tupírozott hajjal, tiarával, tütüben és csíkos cuccokban, mindenki leszól, megbámul, belém köt. De nem érdekel: ez vagyok én, és akinek nem tetszek... ne nézzen rám.