Kibaszottul utálom azt a kurva életet.

Miért nem tudom élvezni az életet?! Miért nem tudok olyan lenni, mint egy normális lány? De nem, én ahelyett, hogy rózsaszín cipőcskékben billegnék, fekete dorban surranok, keresve az árnyékokat, amikkel eltakarhatom magam.....
Jah. Egész jó napom volt, de megint bebolondultam, és gyűlölöm a világot.... engedem sorban szabadon a dongókat az ablakból, két órát bámulom a virágokat, és közben azon agyalok, miért nem vagyok képes úgy élvezni az életet, ahogy az az én koromban normális lenne.Na persze ebben talán szerepet játszik, hogy a (állítólagos) legjobb barátnőm a kórházban nem képes visszahívni, de amikor kell neki egy szoknya valami buliba, ami amúgy szombaton lesz, amikor is úgy volt, hogy náűlunk alszik, egyből eszébe jutok.... kurva jó azért, nem? Jah, és amúgy ma jöttem rá, mennyire Béta vagyok... ergo mindenkinél a sokadik helyen állok a fontossági listán :) Nem hiszem, hogy azzal túl nagyot kérnék, hogy legyen egy ember: egyetlen egy, akiben meg mernék bízni, aki átölel néha, és a fülembe súgja ezt a kegyes kis hazugságot: minden rendben. De nem.... egyedül vagyok. És így elég nehéz tartani magam.
De... no para. Ma jöttem rá az emberundorom okára: rohadtul félek az emberektől xD De komolyan. Megszoktam, hogy állandóan attól kell tartanom, mikor szúrnak hátba, és most már egyszerűen nem avgyok képes elengedni magam társaságban. Az állandó, folyamatos támadások kikezdték a bizalmam, és most már állandóan azt képzelem be magamnak, hogy pl a buszon is rajtam röhögnek xD Hiába tudja az agyam racionális fele, hogy ez nem valószínű, mégis, nem avgyok képes megnyugodni.
Sokan kérdezik, miért fésülöm ennyire az arcomba a hajam. Ha tehetném, igazából papírzacsit húznék a fejemre, és egy rohadt nagy paravánt tartanék magam elé. Félek. Rettegek. Gyűlölök.... és nem merek szeretni.
Senkim sincs.... lassan megőrülök, ugye? Mindenki pszichológushoz akar küldeni, de az scak időpocsékolás lenne. Nem egy idegen fog segíteni.
Ami azt illeti, szerintem senki sem fog, de mellékes.
Szar a magány, de jobb, mint az állandó félelem.
Én... nem tudom. Mindegy. Lényegtelen.
Csak fáj, hogy mindenki hátat fordít, mikor szükségem lenne rájuk. De igazából nekik is megvan a maguk baja, szóvaL.... nem hibáztatom őket érte.
És úgy mellesleg, kit érdekelne már egy idióta kislány világfájdalma?