Nem értem. Nem tudom. Minden olyan értelmetlen.... minek küzdjek hát?!

A világ annyira hideg, magányos, szürke. Mint egy utca éjszaka, eső után. Nem érzel mást, csak a rothadó szemét ázott bűzét. És esélyed sincs, hogy kitörj ebből a leprából.
Most mit vártam?! Mit akarok még? Ez vár - állandó csalódás, szüntelen fájdalom. Nem tudom, mi tart még víz felett.
Hát hello.... bocsi, ha bárki kedvét elrontanám ezzel a depressziós bejegyzéssel. I'm sorry. Azt is, hogy létezek.
Pedig a mai napom nem volt olyan rossz azért. Suliban voltam, mégis, hiába voltam vagy kétszáz ember között, hiába nevettem a beteg vicceken, éreztem már reggel, hogy ott van bennem az a sötét depresszió, és csak arra vár, hogy előjöhessen, hogy vigyorogva visszarángasson a sötét kétségbeesésbe.
Azt hiszem, a lelki fájdalmak megihletnek. Ezer ékes szóval tudnám ecsetelni a létem fájdalmát, körülírni a belőlem áradó sajgó kétségbeesést, de nem teszem. Minek untassam magam vele? Én már vagy ezerszer megírtam, énekeltem, sírtam vagy éppen pengével a karomba karcoltam, mást pedig úgyse izgat.  Szóval, kérdem én, mégis minek hajtsam magam olyanon, ami felesleges?
Nem értem, mi van velem. Boldognak kéne lennem, hiszen ma beszereztem egy csomó új cuccot: egy dorkót, amilyet már régen akartam, szemöldökcsipeszt, hiszen az enyém valahogy elpárolgott a kollégiumból, egy pár dobókockás fülbevalót, hajfestéket, arckrémet... mégis. Nincs étvágyam. Egész nap ettem egy almát,  pár miniatűr kekszet, amit Brigi erőltetett belém, és egy kókuszos sütit.  Mégis... ha az étel scak eszembe jut, felfordul a gyomrom. Nem akarok enni. Nem akarok inni. Tulajdonképpen semmit sem akarok, csak azt, hogy végre nyár legyen - elmehessek Nagyárpádra,  ahol talán életemben a legboldogabb voltam. Hogy végre könnyű rövidujjúban ledőlhessek a fűbe, ahogy régen tettem, egyedül, mosolyogva a felhőtlen kék égre a színes mezei vadvirágok között. Ah... hiánzik. De leginkább az, hogy amikor ott voltam, nem kellett attól tartanom, ki szúr hátba, mikor, mivel, mennyire fog fájni.... olyan egyszerű volt az élet. Visszakívánom, hogy naphosszat a lakatlan tanyákat járjam a kutyával a sarkamban, mintha a világ nem is létezne.
Bár, azt hiszem, ebből már kinőttem. Az élet sötét, hideg, kegyetlen, és még sorolhatnám.
Hogy miért mindig azok támadnak hátba, akikben megbízok?! Miért nincs egy ember - csak egyetlenegy, olyan, akire bármikor számíthatok, valaki, akiben nem kell csalódnom?
Felzabál ez a világ. De komolyan. Valami förtelem. Elegem van, hogy mások miatt kell mosolyt erőltetnem az arcomra, hogy muszáj akkor is erősnek lennem, mikor az kéne, hogy valaki engem támogasson... önző lennék? Lehet. De belefáradtam, hogy mindenki akar tőlem valamit, hogy egyetlen mosolyt se kapok anélkül, hogy ne azt kelljen találgatnom, ugyan mik a hátsó szándékaid?
Fáj ez az egész. Nem akarom tovább csinálni. Miért küzdjek, ki miatt maradjak talpon? Szerelem, család, barátok.... mindenki scak kihasznál, és meg se próbálják észrevenni, nekem mikor lenne szükségem rájuk.
De mindegy. Ez van.
Ma már komolyan az öngyilkosságot latolgattam.... vagy hogy megint hulla offra teszem magam. De nem. Ez a gyengék és gyávák fegyvere. Még bírom, bár én csodálom a leginkább, hogy még mindig talpon avgyok. Hogy még nem omlottam össze, megadva magam a múltamnak, ami olyan nehéz teherként húzza a vállam.
Nincs itt semmi jó. Semmi fény. Semmi olyan, ami valóban számítana.
Nem akarok többé megfelelni senkinek. Antiszociált vagyok, és? Ez van. Nem kell velem foglalkozni.
Egyedül sokkal jobb lenne nekem..... vagy épp a föld alatt.